A szobabiciklinél haszontalanabb dolog alig akad a lakásban. Na, ez
nem igaz, de majdnem. Én pedig valami hasonló haszontalanságra akarok
kiadni néhány tízest éppen. Mégis miért? Azért, amiért a szobabicikli
vásárló is vizionálja szenvedélyesen az eszköz birtoklásának jótékony
hatását. Ugyan, ki gondol ilyenkor, a gépek válogatása közt arra, hogy
elfér-e vajon a nappaliban, nem bontja-e az enteriőrt, és egyáltalán
kényelmes-e tekerni filmnézés közben?
Nos, én sem gondolok (csak a párom) ilyenekre most. Csak a hasznát látom
az áhított szerkezetnek, és nem az ormótlan súlyos testét, amivel
birkózni fogok takarításkor, nem kiábrándítóan ocsmány csápjait,
amelyet muszáj elfedni valamivel. Én még azt sem látom, hogy egyáltalán
nincs hol tárolni ha épp nem használom. Mert nem fogom, csak keveset ez
szinte biztos.
Piciny lakásunkban eddig is örök vesztesei voltak a bújócskának a sporteszközök.
Sem a taposógép, sem a fitneszlabda nem bírt elrejtőzni rendesen, az
ágy mögé csúsztatott sárga hullahoppkarikáról nem is beszélve. Én pedig
még egy cuccot szándékozok idehozni, egy minden eddiginél brutálisabbat:
egy denevérpadot. Igen, mert lógni szeretnék.
A lógás megy denevérpad nélkül is, az oké, de csak a paddal jótékony a
gerincnek. Na ezért kell nekem ez az idétlen eszköz. Hogy nyújtsak. A
kérdés már csak az, hogy szobabiciklizésnél vajon mennyire képes
következetesebben lógni az ember? Ez nagy dilemma. Vegyek akkor, vagy ne
vegyek? Ha nem veszek, pedig gyakran lóghatnékom lenne, akkor bánni
fogom, hogy nincs. Ha meg van, de nem lógok, viszont helyette
porszívózok, közben ide-oda húzogatom, akkor is bánni fogom.
Nehéz döntés. Ha szobabiciklivel lenne egybe kombinálva ez a
szerencsétlen pad, akkor legalább könnyű lenne eldönteni: kell a fenének
és kész. De nem, még csak nem is hasonlít rá. Mi legyen, mi legyen…?