Bár nem sok szavazat érkezett, így reprezentatívnak jóindulattal sem nevezhető, így is meglepődtem, hogy többeteknek van példaképe, mint akinek nincs.
Amikor (valamikor nagyon rég) a suliban órán kellett fogalmazást írni a példaképünkről, üresen adtam be a lapot. Bármilyen marhaságot írhattam volna, de engem annyira megdöbbentett a téma, hogy hazudni sem tudtam. Addig a pontig nem is éreztem, hogy valakihez szeretnék hasonlítani, csak annyit tudtam kire ne, vagy milyen tulajdonságokat nem szeretnék felvenni. Amolyan negatív példaképeim voltak, pozitívak nem.
Nyilván nincs akkora ereje annak, ha valaki tudja mit nem akar csinálni, mint ha tudná, mit igen. Iránymutató táblák sugallatára közlekedni, vagy tiltó jelek közt evickélve rálelni a kevésbé fájdalmas ösvényre. Valami azt súgja nekem, hogy többen vagyunk akik mégis a másik utat választják, annak ellenére, hogy a szavazás eredményéből épp az ellekezője látszik.
Nekem felnőttként már csak részmegoldásaim vannak példaképre, amolyan ködösen körbeírva, hogy pontosan az adott személyben, tettben nekem mi a példaértékű. Valahogy úgy érzem, lemaradtam, kinőttem abból, hogy igazán formáljanak, motíváljanak belül a példakép csodák. Vagy túlságosan elkényelmesedtem, esetleg cikinek élem meg a rajongást.
A példaképért áhitozó gyermek egyszer aztán maga is azzá válik, csak kérdés, ezzel tisztában van-e? Egy szülő felfogja-e hogy az élete, tettei a következő generációnak szolgálnak mintául? Ezen, pl. elgondolkodtál? Kinek vagy Te a példaképe? Ha nem vagy senkinek, akkor az azt jelenti, hogy a környezeted számára nem vagy követendő? Mondta már a gyermeked, hogy olyan szeretnék lenni mint Te anya, apa?
Fekete: Mindenki jó valamire. Ha más nem, elrettentő példának.