Avatar

2010 április 19. | Szerző: Peterrim |

Már rég lecsengett, tudom, az Avatar 3D fellángolás, mégis most írok róla. Már előzőleg több cikket olvastam, h depisek lettek a gyerekek, meg, hogy volt aki öngyilkos lett a film után.

Na, ez kell nekem!
Nyilván a látványért megy el az ember egy ilyen filmre nem a történet miatt, amit a kritikusok alaposan lehúztak amúgy is. Ezért nem is értettem, mikor mondták néhányan, hogy sima moziban látták a filmet, nem csodálom, hogy nem élvezték.

Az nagyon muris, mikor körbenéz az ember a film alatt a teremben és mindenkin az a hülye szemüveg. Gondoltam viccesen hátraszórok néhány pocornt, betudják a film részének…

Gyermeki lelkemnek (meg agyamnak) köszönhetően élveztem a filmet, tényleg rohadt szürke volt a való világ utána. A vetítés után koordinációs zavaraim voltak, véletlenszerűen találtam meg a lépcsőfokokat, nem bírtam a távolságokat rendesen pozicionálni. Hát, lehet én is simán átléptem volna 3 emelet magasságot így könnyen, aztán betudtak volna az Avatar 29. depressziós áldozatának, de megúsztam a falhoz simulva végig a parkolóig. Jut eszembe, azt még érdemes kipróbálni: 3D-s szemüvegben végiginni az éjszakát – garantált elmebaj.

Hát nem tudom hová vezet az, hogy egyre inkább arra törekszünk, hogy minél jobban képesek legyünk becsapni az érzékelésünket, mintegy kaput nyitva az illúzionált világ valóságos megéléséhez…

A Szabó család című rádiójátéktól anno még senki sem került a pszichiátriára…